Gondolatok az új esztendő kezdetén
Földi életünk során – miközben az egyre magasabbra emelkedő időtlenségbe jutunk – rendre egymásba hajolnak a drágakő-ragyogású évszakok, pörögnek a végtelen s egyben megszentelt idő naptárának lapjai. A kereszténység s benne a keresztény ember immár a Krisztus utáni harmadik évezredet jegyzi: 2012-t írunk ügyeink intézése nyomán, s egyben szívünk piros táblájára is. Hitünk szerint örök várakozásban élünk, a mindennapi teendőink, cselekedeteink során tudatosítva: mulandóságunk és törékenységünk mélyén ott tündöklik, ott ragyog az ígéret – meghívottságunk az Atya kezdettől fogva terített asztalához.
Az új év elején a keresztény ember – miközben szíve együtt dobban a csillagteli világegyetem kozmikus idejével – általában számot vet azzal, mi, illetve ki is az ő hitének Forrása, Pásztora, vezérlő Csillaga, akinek követésére elkötelezte magát: vallási, erkölcsi, mi több, még esztétikai értelemben is.

A hívő embernek a keresztény realizmus jegyében meg nem szűnően tudatosítania kell: egyedül a nyitott élet az adakozó és befogadó élet, mert csak e nyitottságunk által áradhat ki irgalmasságunk, együttérzésünk és szeretetünk a többi emberre. Csak aki nyitottan, vagyis szerető módon igyekszik követni Jézust, az lesz képes a másik emberben is felfedezni Urunk szépségét, szelídségét, tisztaságát, édességét, irgalmasságát, gyengédségét, mindazt, ami Jézusban számunkra – túl az istenin – az emberinek is a legdrágább megfogalmazását jelenti: a csillagos égbolt áhítatot ébresztő, szép és szelíd legyőzhetetlenségéhez hasonlóan a jézusi szépség és szelídség legyőzhetetlenségét. Hitünk tehát nem elzárkózás, hanem nyitottság, nem kirekesztés, hanem egyesítés: arra mutat rá, hogy a szeretetnek ez az értékrendje jelen van másokban is, s ezt kell felfednünk, kibontanunk, megmutatnunk és nyilvánvalóvá tennünk.
Szükséges belátnunk azt is, hogy amilyen mértékben hiányoljuk magunkban Jézust, olyan mértékben kötelességünk felismernünk Őt másokban, mert ez az út vezet az egyesülés, az egyetemes felé – éppen ez az értelme annak, hogy Isten az Ő képére teremtett bennünket, hogy Isten képmásai vagyunk, s a kinyilatkoztatás szerint eme istenhasonlóságunkat őriznünk és tökéletesítenünk kell. Mindez nem Isten profanizálása tehát, hanem éppen az ember megszentelése, minden embernek és minden emberinek a megáldása.
Ha elfogadjuk, hogy hitünk Isten kegyelméből való, akkor még a másik ember – az elveszett egy bárány – hitetlenségéhez is a legteljesebb alázattal kell viszonyulnunk, hiszen hitünk nem lehet mások megítélésének eszköze; sőt, inkább megértésre és még fokozottabb szeretetre kötelez. Mivel a hit és hitetlenség a lélek legbensőségesebb állapota, a hívők és hitetlenek közt a szeretet lehet az egyetlen méltó és igazságos magatartás; Urunkat felöltözve – mert ez a valódi imitatio Christi – minél erősebb bennünk a szeretet, annál szelídebbek és megbocsátóbbak leszünk a másik emberrel szemben. A többit Istenre kell bíznunk, aki maga az élő Szeretet, melyet Fia odaszentelésével tanúsított: Jézus szenvedése és áldozata, a bennünket a kereszthalálig való szeretete a legfényesebb és legvalóságosabb bizonyítéka a Szeretet örökkévalóságának.
Isten önzetlen és maradéktalan önátadása – szemben az ember embertelen és istentelen, mértéktelen birtoklásvágyával – arra kötelezi a hívő embert, hogy belássa: élete kegyelemből való élet, s végtelen törékenysége, befejezetlensége s egyben végtelen szabadsága egyedül Isten kegyelme, a hit által részesül ebben a végtelenségben, s egyben ama vigaszban és ígéretben, hogy az atyai ház örömének és gazdagságának örököseként, a mindenség örök gyermekeként elfogadhatja fiúi szerepét az Atyával szemben. Ezért a hívő embernek, felismerve, hogy hite az Istennel való „személyes” találkozásból, érintettségből fakad, el kell fogadnia azt is – mindenekelőtt a másik emberhez való viszonyában –, hogy a végső szó mégiscsak egyedül Istené.
Az örökkévaló Szeretetről János apostol azt mondja nekünk: Az Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is őbenne. Az imitatio Christi Jézus felöltözését, követését, a benne való hitünket jelenti. És aki követi a Fiút, az egyben meg is vallja, s ezáltal abban az Atya is jelen van. Az Atya a Fiúban megmutatta irántunk való szeretetét, ezért nekünk is szeretnünk kell embertársainkat.
Hiszen – ahogyan Zoszima sztarec mondja a Karamazov testvérekben – mindegyikünk felelős mindenkiért és mindenért e földön, nemcsak a világ közös bűne révén, hanem személy szerint is valamennyi emberért. Ez a felismerés a koronája minden egyes embernek a világon. Csakis ezáltal oldódik fel szívünk az egyetemes és határtalan szeretetben, csakis így tudja mindegyikünk szeretettel meghódítani a világot, és könnyeivel lemosni annak bűneit. „Mindegyikőtök ügyeljen jól a szívére – mondja Zoszima sztarec –, és mindegyikőtök gyónjon önmagának szüntelenül. Ne kevélykedjetek a kicsikkel szemben, és ne kevélykedjetek a nagyok előtt. Ne gyűlöljétek az istentagadókat, a titeket elutasítókat és rágalmazókat, hanem imáitokban így emlékezzetek meg róluk: Mentsd meg, Uram, mindazokat, akikért nincs kinek imádkoznia, és mentsd meg azokat is, akik nem akarnak hozzád imádkozni.”
Valamennyien gyarlóak vagyunk, éppen ezért nem kell félnünk, ha tudatára ébredünk bűneinknek, ám e felismerésünket mindig megbánás kövesse. S ha ez vezérel bennünket az új esztendőben, akkor félelem nélküli életet élhetünk, mert – ahogy János apostol első levelében olvassuk – a szeretetben nincsen félelem.

Kulcsár Ferenc