Amikor ilyentájt boldog új évet kívánunk egymásnak, többnyire nem zárjuk ki a lehetőségét annak, hogy valamilyen látványos és jelentős pozitív változást is hoz a jövő, ami szebb, mint a múlt. Mindig többen vannak, akik egy főnyereményben bíznak. Meglepetésben, valami nagy jelben. Pedig – úgy tűnik – a Gondviselés afelé vezet, hogy legyünk alázatosak, mértéktartók elvárásainkban. Takarékoskodjunk reménységünkkel, hogy ne váljunk elbizakodottakká, s ezáltal ne tegyük ki magunkat annak, hogy emberi csalódásba zuhanunk.

Ahelyett, hogy növekedjünk az isteni természetfeletti reményben. Ne hasonuljunk már többé a világhoz, ami csalfa reményeknek dől be. Ilyen volt tulajdonképpen az a fajta messiásvárás is, ami teljes evilági győzelmet várt Krisztustól, nemzeti önállóságot, mérhetetlen gazdasági és politikai föllen-dülést a választott nép számára. Mintha keresztény mivoltunknak mindig újra és újra meg kellene ezt tanulnia és mindig jobban. A világhódító kereszténység gondolatából fakadtak azok az imák is, amik mindig jobban terjedő hitet, mindig nagyobb minőségi és főleg mennyiségi változást sugalltak az egyháznak és befolyásának. Ebben a világhoz hasonultunk. A történelemben gyakran vajúdtak a hegyek, és kisegér született. Ez teljes kudarc. Az azonban teljes siker, hogy az eget verték az elvárások, és megszületett egy kis Gyermek. Az Isten útjai mások, mint az emberekéi. Egy szó, mint száz, keresnünk és kutatnunk kell az apró jeleket. A nagy jelek sok ember számára már úgysem jelentenek semmit. Elkábult s akkor sem ocsúdik, ha füle mellett esetleg ágyúkat is sütögetnek. A lelki takarékosság vezessen bennünket a jövőbe vetett reményünkben. Ha mi, keresztények egy kissé fölsőbbrendűen is használni tudjuk a mondást, hogy Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek, és teljes lesz a győzelmünk „a világ fölött”, én hozzánk illőbbnek tartom a tréfás dalt: a malomnak nincsen lába, mégis lisztet jár… A lisztből lesz a kenyér, és a kenyér az élet. Az evangéliumban a kenyérszaporításkor engem nemcsak az ragad meg, hogy több ezren jóllaktak, hanem inkább az, hogy mennyi érték maradt meg a kosarakban. Még akkor is a legjobban járunk, ha Isten a maradék morzsákkal „kosaraz ki”. Nézzétek az ég madarait. Azokat is a morzsák éltetik.

Horváth Károly atya