Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, ő jelentette csak ki – mondja Jézusról János evangéliuma. Azt jelenti ez, hogy Jézusban, az Atya dicsőségének visszfényében teljesen és véglegesen megnyilatkozott a Teremtő. Pál apostol szerint is Krisztus Isten misztériuma lett, benne, az Igében – aki által és akiért Isten a világot teremtette – szabad utunk van az Atyához. Az Atyának, miután Fiát nekünk ajándékozta, „nem maradt semmije, amit magának tarthatna, ezentúl már csak adhat”: hitünknek ez az alapvető bizonyossága az egész Újszövetséget bevilágítja – „Jézus életével, halálával és feltámadásával Isten teljességre vitte a világ sorsát meghatározó, döntő nagy tettét, és most már minden ember odajárulhat hozzá”.

Tudjuk, ez a Jézus által „kijelentett” Atya, a mindenható Isten kezdettől létezik, léte a mindent megelőző tény erejével hat ránk: a lélek bizonyságtételével, azzal, hogy a teremtmény a Teremtő jelét – képmását, pecsétjét – viseli magán. Ebből eredően az emberi lélek, az értelem csak Istenhez, a teremtő Lélekhez, a Teljességhez mérten képes minden más értéket megnevezni és megítélni a világban, a teremtésben; azaz: minden csak Istenhez mérten valamilyen érték, hiszen az ember számára egyedül az Ő művei nyújtják a tudás forrását.
Ebben az értelemben az egész teremtés, az örökkévalóságból rózsaként kinyíló Univerzum egész története, százmilliárdnyi éven át végbement fejlődése, mind-mind a tiszta ismeret Teljességébe torkollik. Vajon Isten, a végtelen Létező, aki magával, a teremtéssel, az Univerzummal szemben is transzcendens, miként használja ezt a Teljességet, a végtelen tudást, ami Őt alkotja, és amelynek, ugyanakkor, Ő az eredete?
Világos, hogy az Univerzum nem rendelkezhet önmagában való Léttel, hanem egy, a sajátjától eltérő Létező létét feltételezi, egy olyan Létezőét, ami rajta kívül van. Ez az a Létező, az a végső Valóság, amit a vallás Istennek nevez. Mindannyian érezzük, tudjuk, hisszük, hogy a mi Univerzumunkon túl léteznie kell „Valami” sokkal bonyolultabbnak: s egyben „elegánsabbnak” is: Teljességnek, amely keblén létezik a mi valóságunk, „kissé úgy, mint egy hullám a mérhetetlen óceánban”. Érezzük, hogy lennie kell egy, az idővel és térrel szemben is transzcendens Létezőnek, az Univerzumon túl az okok összhangja Okának, a mi világunktól különböző, megkülönböztető Intelligenciának.
Az elképesztő pontossággal megalkotott és szabályozott Univerzumot – melynek éltető és fenntartó áramforrása Isten, s a naprendszerek, bolygók és csillagok, köztük a mi Napunk is, egyfajta áramelosztó központokként működnek –, tehát ezt a csodálatos Univerzumot olyannak látjuk, mint egy titkos jelrendszerben kifejezett üzenetet, egyfajta kozmikus hieroglifát – mondja a nagy keresztény bölcselő, Jean Guitton. De mi van ebben az üzenetben? – kérdezhetjük. Minden atom, minden morzsalék, minden porszem annyiban létezik, amennyiben részese az egyetemes jelentésnek. Így bomlik fel a kozmikus jelrendszer: előbb az anyagé, majd az energiáé, végül az információé! Ha mi elfogadjuk azt a gondolatot, hogy az Univerzum egy titkos üzenet, ki írta ezt a titkos üzenetet? Ha ennek a kozmikus kódnak a rejtélyét a Szerző (Isten) tárta elénk, a megfejtésre irányuló törekvéseink nem formálnak-e egyre kevésbé homályos tükröt, amelyben az üzenet Szerzője, a Teremtő, megújítja teremtményei számára azt az ismeretet, amivel Ő önmagáról rendelkezik?
Pál apostol is vallja, hogy most még csak tükör által, homályosan látunk, de eljön az idő, amikor majd valóságosan is meglátjuk Őt, akit „soha senki nem látott”, hanem csak az egyszülött Fiú, aki az Ő kebelén van, ismertette meg velünk. Ez az az isteni misztérium, amely minden keresztény élmény alapja. Isten a Fiú odaajándékozása által fogható közelbe került hozzánk; végtelen Teljességének: hatalmának, kegyelmének és szeretetének hallatlan megnyilvánulásával Krisztus személyében felkínálja magát annak, aki be akarja fogadni: meg kívánja élni ezt a misztériumot, ezt a jó hírt, az evangéliumnak ezt a titkát és csodáját.
Fotó: Stock

Kulcsár Ferenc